Karancslapujtő egyedi, csak a községre jellemző népviselettel büszkélkedhet. Erről már a Dr. Ladányi Miksa által szerkesztett Nógrád és Hont vármegye 1934-bes kiadásában is olvashatunk. Ünnepi alkalmakkor a következő darabokból állt a lányok, asszonyok viselete Karancslapujtőn: tüll ingváll (vizitke), rojtos kendő, színes rakott szoknya, alsószoknyák, kötény, főkötő. A karancslapujtői népviselet legpompásabb része a főkötő. A régi, babonás asszonyok azt tartották, hogy azért olyan díszes, hogy a gonosz szeme megtörjék rajta. A főkötőt csak fiatalasszonyok hordhatták első gyermekük megszületéséig. A lányok szalagot kötöttek a hosszú, egy ágba befont hajukba. A gyerekes asszonyok hátrakötős kasmírkendőt kötöttek a fejükre. A középkorúak még felköthették a cifra kendőt, az idősebbek azonban csak a sötétebb, egyszerű mintázatút hordhatták. Karancslapujtőn kétféle főkötőt viseltek az asszonyok: kerek és farkasfőkötőt, ez utóbbi volt az elterjedtebb. A népviselethez hozzátartozott még a csizma, a harisnyanadrág, a pendely, a lajbi, a kaláris, valamint a zsebkendő. A gyerekeknek a magyar lajbira volt varrva az ingváll, azon a kázsmérkendő.

Rimócot a viseletkészítés és kifinomult öltözködési ízlés napjainkban is tapasztalható aranybányájaként lehet említeni. Releváns példái ennek a Rimócon szép számmal fellelhető, viseletdarabok elkészítésében jeleskedő idősebb és fiatalabb asszonyok, lányok, valamint azok a hatalmas mennyiségű, változatos paraszti öltözetdarabok, melyek egyházi és világi ünnepek során előkerülnek a fiókos kasznyikból, szekrényekből, kamrákból. A település viselete számos kisebb-nagyobb változáson ment keresztül az elmúlt közel kétszáz esztendőben. A paraszti gazdaságban előállítható egyedi, majd az ipar tömegtermelésének köszönhetően nagy mennyiségben és változatosságban megjelenő gyári alapanyagok, később a bányászat és a nehézipar Nógrád megyei megélénkülésével terjedő városi divat hatása mind nyomot hagyott Rimóc hagyományos viseletén, öltözködési szabályain. Azonban a szubjektív öltözködési szabályokat egy olyan kollektív esztétikai norma fogja össze, mely az idő múlásával vajmi keveset változott és még most is elevenen él. A nők viseletének fő jellemzője a sok, rövid szoknya, a sötét alapszínű kötény, a derékkötő szalag, a csizma, a nyakravaló kendő és a buggyos ujjú ingváll. A férfiaknál a csizma, a csizmanadrág, a szakácska a derékkötő szalaggal, a fekete posztó lajbi mely pásztorbot formában felvarrt pitykékkel és piros nyargalásos hímzéssel díszített, a hímzett elejű paraszting és a magas fekete posztó kalap dominált.

A Palóc Múzeum ma is eleven népi műveltséggel rendelkező táj, az országhatáron is átterjedő Palócföld középpontjában fekszik. A néprajz, irodalom- és helytörténeti arculatú múzeum, mint a térségi kulturális örökség alapintézménye, értékes gyűjteményi anyaggal bír. A Nógrád vármegyei Múzeumi Társulat Nagy Iván akadémikus történész fáradhatatlan munkásságának eredményeképpen jött létre, 1891. március 15.-én, Balassagyarmaton. A múzeum gazdag néprajzi gyűjteménye átfogja Nógrád megye teljes paraszti kultúráját. A múzeum gyűjteményi anyagából föltárható sajátos, a jövő szolgálatába állítható hagyományos gyakorlat a tradicionális falusi létmód egyensúlyi jellege, a természettel kialakított egészséges ökoszisztéma. A Múzeum mögötti ligetben 1932-ben felállított parasztporta az első, áttelepített épületekből álló szabadtéri gyűjtemény Magyarországon. A palóc fundus az 1990-es években út menti kiskápolnával és feszülettel bővült. A múzeum irodalomtörténeti gyűjteménye olyan különleges, Madách Imréhez és Mikszáth Kálmánhoz kapcsolódó eredeti dokumentum- és fotóanyagot tartalmaz, amely a két szerző életművéről, és arról a korszakról, amelyben éltek, teljes és árnyalt képet ad. A balassagyarmati Palóc liget a város legnagyobb parkja nem messze a központtól. 1898-ban Erzsébet királyné emlékére létesítették az akkor még 7 hektáros parkot. A park kialakításának munkáit Kondor Vilmos erdőmérnök vezette. A jelenleg 3,9 hektáros park természetvédelmi terület. Több száz éves fái között találunk hársakat és juharokat. Különlegességnek számítanak az amerikai mocsártölgyek, melyek Nógrád megyében csak itt fordulnak elő.

1844 decemberétől 1853 szeptemberéig Csesztvén élt Madách Imre. Itt születtek meg a gyermekei. Madách ebben az időszakban tevékeny részese volt Nógrád politikai életének, beleértve az 1848-as szabadságharcot is. 1862 augusztusában Madách itt fogadta az Ember tragédiája című műve felfedezőjét, Arany Jánost. A csesztvei emlékmúzeum a mai Magyarország egyetlen Madách-emlékhelye A 2012-ben felújított, állandó kiállítást kiegészítik az interaktív, modern technikai eszközök. A mini színpadon az adott kort idéző ruhába beöltözve eljátszható a drámából 1-1 szín, beletekinthetünk a mű különböző filmes és színpadi feldolgozásaiba. A felújítás az alsósztregovai Madách kastéllyal együtt EU-s pályázati támogatással valósult meg. A múzeum korhű dokumentumokkal idézi föl Madách Imre életét és munkásságát. Személyes bútorai közt itt van a bölcsője is. A kiállításon láthatjuk Az ember tragédiája kiadásait, illusztrációit. Az állandó kiállítás végigkíséri a Madách-család történetét, felidézi a kort, átfogó képet nyújt Madách Imre életéről és művészetéről - középpontba állítva Az ember tragédiáját, annak világirodalmi és színpadi jelentőségét.

A kazári viselet jellegzetességét a vállat hangsúlyozó bő ingujj és vállkendő a térd alá érő és a csípőt kiemelő azt kerekké formáló sokszoknya és a csizma határozza meg. Az öltözet meghatározó, jellegadó eleme az asszonyok egyedi, csak a falura jellemző sokrétegű fejviselete, amely életkor és alkalom szerint változó. A menyecskék 30 éves korukig több részből álló nagyféketőket hordtak nagyünnepeken, ilyen az aranycsipke-, az üst-, és a rózsásfékető. A kisféketőket, közvasárnapon hordták. A 30 éven felüli asszonyok több rétegben egyedien megkötött és díszített kendőt viseltek. Ünnepeken nyakukba gyöngysorokat tettek. A szabott pendely fölé 5-6 vasalt kikeményített alsószoknyát hordtak. Erre került a változatos anyagú lajbitos (mellényes) szoknya. Nevét a szoknyarészhez varrt lajbiról kapta, ami szintén kazári jellegzetesség. A szoknyát viselték felszúrva is. A szoknya elé bő vagy szűk gangát (vászon anyagú díszített kötény)vagy surcot (klott anyagú díszítetlen kötényt) kötöttek, nagyünnepekkor pedig kecelét, ami fekete klott vagy festő anyagú, ráncolt anyagú a szoknyát majdnem körülérő, ráncolt, bő nagyünneplő kötény neve Lábbeli eleinte nem volt, mezítláb játak, majd megjelent a piros csizma, ezt később felváltotta a fekete csizma.

A palóc szőttesek elterjedési területe Nógrád és Heves megye északi része. Kiemelkedő csoportjaik a halottas párnák, lepedővégek, búcsútarisznyák és kötények. Ezek pamut- és kenderszálból elegyesen vagy tiszta pamutból szőtt parasztszőttesek. Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, újabban (e század elejétől) zölddel és sárgával is. A pamutvászon kötények és búcsútarisznyák piros, piros-kék díszítése sokszor az egész tárgyat elborítja, egymás fölé helyezett csíkokból áll, ezekben az egyszerű mértanias elemek mellett a stilizált virágelemek sorai is megjelennek. Szokás a vászonkötények aljába viselőjük nevét is beleszőni vagy belevarrni. A Néprajzi Múz. gyűjteményében egy hollókői kötény piros felirata szinte örömmel adja tudtul, hogy viselője „Horváth Mihály 18 éves”, vagyis elérte a legénykort, amikor megkaphatja a legényt megillető öltözetdarabokat, így a díszes vászonkötényt is. A Szécsényi Palóc Népművészeti és Házipari Szövetkezet a palóc népművészet ősi hagyományait termékein keresztül ápolja. 1951 óta készíti a palóc népművészeti termékeket természetes anyagok felhasználásával, hagyományos kézi szövőszéken, népi iparművész mesterek által. A termékek zsűrizettek. A termelés nagy részét len és pamut anyagokból készült függönyök, terítők és egy lakástextíliák képezik, de készülnek palóc ajándéktárgyak, hímzett vállkendők, népviseleti babák, hímzett tarisznyák. A Gyűjteményben való szereplése hozzájárul a palóc szőttes, hímzés és népviselet hagyományának megőrzéséhez, amelynek elsősorban társadalmi és kulturális jelentősége van. A szövés a szövetkezet legfőbb ágazata volt, mely esetében az ősi módszereket használta fel, mind a technológiát, alapanyagot és mintákat, színeket illetően, így a modern termékek az ősi termékekből fejlődtek ki, de természetesen megtartották a hagyományokat.

Napjaink élménygazdaságában egyre többen ismerik fel, hogy a stresszes mindennapok testi-lelki és szellemi fáradalmainak kipihenésére nem feltétlenül egy zsúfolt nagyváros vagy tömegturisztikai célpont a legalkalmasabb, ezért sokszor falun keresik a vidék romantikáját, az autentikus kultúrát, gasztronómiát, a csendet és nyugalmat, illetve azokat az aktív kikapcsolódási lehetőségeket, amelyeknek a vidék kiváló teret adhat. A Szandára érkezők megtekinthetik a község szélén található szép népi pincesort, ami még emlékeztet a szőlőművelés helyi hagyományaira. A környék talán legszebb része a pincesor, bár jó részükben bort már nem tárolnak. A pincék körülbelül 200-300 évesek is lehetnek, mind hasonló méretű, terméskőből kirakott, a tájba harmonikusan illeszkedő építmény.
A palóc népi építészetben nem csupán az utcára néző homlokzat háromszögbe zárt részének, az oromzatnak az anyaga és díszítésmódja sajátságos, hanem a XIX. század második harmadától elterjedt kőoszlopos tornác is. A parasztházakban általában lakószoba, pitvar és kamra volt megtalálható, később a pitvarból az első- és a hátsó szobába lehetett jutni. Az első házat aztán tisztaszobává alakították, az utcára néző első szobában a tiszta, megvetett ágyak, a fiókos szekrények kaptak helyet. Ide vezették a vendégeket, míg az egykori „komora” vagy „komra” második szobává alakult át, ahol a sarokasztalon és a sarokpadokon túlmenően két-három ágyat is elhelyeztek. Ez a helyiség volt a palócok legfőbb tartózkodási, étkezési és fekvőhelye.

A Kazár belterületén létesített bányatelepet a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. építette ki. Az első kazári telepen, Székvölgyön ún. kolonizált, telepített munkásság élt, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, sőt határain túlról toboroztak bányamunkára. A szénbányászat nyomán megjelent új létesítmények mellett egy komplett falurészt építettek ki, mely csodálatos építészeti, kulturális és egyéb szempontokból nézve is. Ennek során jött létre Kazáron a Bányatelep, illetve a Felsőtelepi rész, valamint a Gergelytelep. A Bányatelepen a vállalat 104 lakást épített fel. Építészeti szempontból nézve igen érdekes, hierarchikus elrendezése onnan látható, hogy az utcák, valamint a domborzati viszonyok három részre tagolják, így munkás, altiszti és tiszti sort különböztethetünk meg. Ez az úgynevezett megkülönböztetés a lakások nagyságán, elrendezésén látszik leginkább. A bányamunkások szabadidejének eltöltését szolgálta az 1922-ben épített bányakaszinó. A kazári Sport Egyesület 1934-es megalakulásával létrejött a Kazári Bányatelepi Torna Club. A telepen mindezek mellett iskolát, lovardát, valamint kórházat-rendelőt alakítottak ki, mellyel a község életszínvonalát emelték. A szénbányászat létrejötte nagy hatással volt a falu életére, fejlődésére. A Kazárhoz tartozó Székvölgyi kolóniát és környékét választotta Várkonyi Zoltán, a neves rendező 1976-ban a Jókai Mór Fekete Gyémántok című regényéből forgatott film helyszínéül. A volt bányamérnöki lakás ma óvoda, az iskola épülete most Idősek Napközi Otthona, a bányakaszinó épülete Kultúrházként működik.

Ma is a település látképének meghatározó eleme a volt vármegyeháza a két kaputoronnyal, az ezeket összekötő, lőréses kőfallal és a háromosztatú főkapuval; utóbbi Szügy címerében is látható. Az egykori telken épült fel a község iskolája és óvodája, a volt vármegyeházának otthont adó kastély maradványai mögött. Az 1804-ben lebontott régi épület alapfalai a 18. század első felének jellegzetességeit mutatják, a négy sarkán torony állt. Az idő tájt még lehetett attól tartani, hogy a török visszatér, ezért az úrilakokat szükség esetén bástyaként használható saroktornyokkal építették. A régi épület boltíves pincéje is megmaradt. Előbbiek mellett néhány régi falrészlet és a kapuzat is a mai napig áll az egykori épületegyüttesből. A csaknem négy évtizedes vármegyeszékhelyi rang jelentős helyet foglal el a szügyi identitásban és a hagyományok terén is. Az egykori kastély parkja természetvédelmi terület, ékessége egy, a főkapu tengelyében álló óriás hársfa.
A vármegyeház építése az egykor Szügyben földbirtokos Trajtler családhoz kapcsolódik. „Az 1740-es évek végén kezdődött az építkezés (…). Ekkor kereste meg az építtetőket Grassalkovich Antal főispán, hogy így, befejezés előtt mindenestől adják el vármegyeház céljára, mivel a megyének nincs megfelelő épülete gyűlései, ítélőszékei megtartásához, valamint levéltárnak és börtönnek. Az üzlet létre is jött. (…) Szügy három évtizedig volt Nógrád vármegye székhelye, de ábrázolása nem maradt fenn, ismert viszont 1785-ből az alaprajza, amelyen az emeleti helyiségeket is ábrázolták. 1790-ben a vármegye Balassagyarmatra tette át székhelyét, ezért az épületeket bérbe adták. 1804-ben a központi épületet lebontották.” (Forrás: Hausel Sándor: Szügy története, 2001.)
Ma a nyugati őrtorony (A-épület) az önkormányzati hivatalnak ad otthont, így a közigazgatási funkció megmaradt. A keleti őrtorony (B-épület) a községi könyvtárnak ad otthont és irodák találhatók benne. A 2020-as években a teljes felújítás megtörtént, illetve rövidesen befejeződik, Szügy önkormányzata a pályázati lehetőségek mellett nem kevés önerőt is felhasznált a kivitelezéshez. A felújítások során végig törekedtek az eredeti állapotok visszaállítására, így például a kapuzat is vörösréz lemezfedést kapott. A felújításoknak és a működő funkcióknak köszönhetően nem csak az épületek kihasználtsága biztosított, hanem az eredeti látkép megőrzése is.
A volt vármegyeháza mögött álló általános iskola és óvoda gyermekintézményként szintén fontos a helyi identitás kialakítása és megerősítése szempontjából, hiszen a gyerekek naponta lépnek be a régi, évszázadok üzeneteit hordozó kapuzaton, játszhatnak az egykori vármegyeháza alapfalai között. Az A-épület, a polgármesteri hivatal mellett kialakított zöldterület is a Vármegyeháza park nevet kapta 2023-ban. A volt kastélypark természetvédelmi terület, segíti a környezetbarát szemlélet kialakítását, hiszen a lakott területekre jellemző, több tucat madárfaj előfordul itt, könnyen meg is figyelhetők, elsősorban a téli etetésnek köszönhetően. Az iskolai kazánház kéményén fehér gólyák is költenek, életüket web-kamerán keresztül bárki követheti. Szügy madárbarát településként a jövőben tovább erősítheti természetbarát szerepkörét.

Rimócon található az a magángyűjtemény, melyet Kiss Bertalanné hozott létre, akinek anyai nagymamája és édesanyja még azon generáció tagjai voltak, akik élethosszon keresztül viseletet hordtak. S nem csak hordták, de számos olyan tudásnak a birtokában voltak, melyekkel saját és családjuk ruhatárát alakítani tudták. Rozika néni tehát egy varrni, hímezni, rojtozni, ráncolni tudó és szerető családban nevelkedett. Már kisiskolás korában, a játékbabáinak ruházatán olyan gyakorlatra tett szert, mely tizenéves korára nem csak alkalmassá tette őt a saját viseletének elkészítésére, hanem gondolkodó, újító alkotóvá is fejlesztette. Viselet iránti szeretete gyermekei születése után sem hagyott alább, hisz az 1980-as évektől örömmel készítette fel lányát Máriát, és fiát Tamást a rimóci Máriás közösségben való szolgálatra. Arra a felelősséggel teljes feladatra, ahol a népi vallásosság mellett hangsúlyos szerepe volt a viseletnek is. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy viseletkészítő tudásának híre átlépje szülőfaluja határait. Mára nem csak tucatnyi magánszemély, hanem számos néptánccsoport is büszkélkedhet munkája gyümölcsével, melynek méltó elismeréseként 2023-ban megkapta a Népművészet Mestere kitüntető címet.
Rozika néni férjével, Kiss Bertalannal 2000-ben vásárolta azt a rimóci parasztházat, melyben saját viseletörökségét kiállítássá rendezve, 2009-ben megnyitotta néprajzi gyűjteményét az érdeklődők előtt. A családi hagyatékban lévő bútorokat életnagyságú babákkal kiegészítve 3 helyiséget rendezett be. Így a „Bölcsőtől a sírig” című állandó kiállítás összesen mintegy 40 m2-nyi területén 20 db életnagyságú és 19 gyermek méretű babán került elhelyezésre a négy generáción átívelő viseletkincs. A tárlat több szempontból is unikális, s épp ezért emelkedik a hasonló tartalmú kiállítások fölé. Egyfelől olyan családi örökséget konzervál, melyben számos ruhadarab kurrens viseleti elem. Másfelől, időben mintegy 150 esztendőt felölelve páratlanul gazdag korpuszra enged következtetni. Harmadrészt a tulajdonos személye bizonyítja, hogy a palóc etnokulturális térben Rimóc (és a vele egy viseleti egységet alkotó települések - ti. Nógrádsipek, Varsány, Nagylóc, Hollókő) hangsúlyos helyet foglal el organikus viseletével, vallásosságával, szokásrendjével.
Kiss Bertalanné Rozika néni több mint másfél évtizede alapított néprajzi gyűjteménye a közelmúlt médiafigyelmének köszönhetően ráirányította a figyelmet vármegyénk egyéb értékei mellett arra a népviseleti hagyományra, mely mai napig élő, s a Kárpát medencében is kiemelkedőnek mondható kulturkincs.

Bátonyterenye kiemelkedő műemléke a XVIII. századi Gyürky-Solymossy-kastély.

Az épületet 1790 körül építtette a Gyürky család barokk stílusban, melyet a nyugati homlokzat két sarkán lévő „hagymakupolás” oldaltorony tesz jellegzetessé. A téglalap alakú egyemeletes épület nyugati főhomlokzatának sarkain egy-egy kör alakú, zömök torony helyezkedik el. A belső tér is egyedülálló, hiszen az alsó és a felsőszinten a folyosók mennyezetei kosáríves dongaboltozatúak, a szobái pedig teknőboltozattal rendelkeznek, valamint az oldalszobák toronyerkéllyel vannak kibővítve. Az épületet körbefutó párkány díszíti, manzárdtetős, tornyain zsindelyes hagymasisakok vannak. Mindkét szinten öt-öt, részben teknőboltozatos helyisége van. Széles, háromkarú lépcsőzete az emeleti folyosó kosáríves árkádjaihoz vezet. Az emeleten található, két díszes cserépkályha a régebbi berendezésből. Az 1900-as években a kastély és a kastélypark a Solymossy család birtokába került, akik átépítették. A második világháború után az épület sorsa viszontagságos volt, majd magára hagyták és földszinti boltozatának egy része beomlott, a zsindelyfedés, valamint a kastély eredeti berendezése sajnos elpusztult. 1982-ben szerkezetileg helyreállították a kastélyt. A salgótarjáni Kohászati Üzemek oktatási központja működött itt, majd Bátonyterenye Város Önkormányzata 1996 végén vásárolta vissza igen leromlott állapotban. Azóta az önkormányzat közel 70 millió forintos beruházásának köszönhetően sikerült a kastélyt kívül-belül felújítani, az emeleti szintet funkcióval megtölteni. A kastélyban a településről elszármazott id. Szabó István szobrászművész születésének centenáriumi évfordulóján 2003. augusztus 31-én nyílt meg a „Fába faragott élet” címet viselő állandó emlékkiállítás a Kossuth-díjas szobrászművész tiszteletére. A ház, ahol a szobrász pályája kezdetén kerékgyártóként-asztalosként dolgozott Kisterenyén található. A „fafaragás költője” a bányászábrázolások és népi zsánerszobrok melletti munkásszobrokat is készített. 1959-ben Kossuth-díjat kapott. Tehetsége és művészi jártassága révén munkáit közvetlenség, közérthető emberközpontú megfogalmazás és elevenség jellemzi. A Gyürky-Solymossy-kastély épületét egy 13 hektáros angolpark veszi körül. A hatalmas, ősfás, arborétumszerű, botanikai ritkaságokban (kínai borókafenyő, spanyol jegenyefenyő, hazai honos fák) bővelkedő park 1975 óta természetvédelmi terület, bejáratait kovácsoltvas kapuk őrzik. Az Árpád utcai kapu mellett helyezkedik el az egykori gazdatiszti lakás épületcsoportja, sarkán zömök kör alakú, egyemeletes toronnyal. Az egykori gazdatiszti lakás épületét Bátonyterenye Város Önkormányzata felújította. A felújított épületegyüttesben többek közt információs irodát, foglalkoztató- és kiállítótereket hozott létre. Jelenleg is felújítások zajlanak a kastélyt és a parkot illetően. Az önkormányzat célul tűzte ki a kastély és a hozzátartozó épületek, illetve park régi fényének visszaállítását, valamint új funkciókkal való megtöltését.

Hétköznap és ünnepnapokon még megcsodálhatjuk – igaz, már csak az idősebbeken – a szép vanyarci népviseletet, melynek kicsinyített mását a Viselettörténeti Babagyűjtemény őrzi.
Itt régi fotók segítségével és az idősek elbeszélései alapján sikerült feldolgozni közel 100 év távlatában a korabeli ünnepi öltözetet, mely így a maga nemében egyedülálló. A 20 babán nyomon követhető az a változás, melynek legszembetűnőbb jele a ruhák színesedése és a szoknyák rövidülése. A babák viseletének anyaga eredeti textília. Ezzel is törekedtek a hitelességre, a történeti hűségre, és amennyire egy ilyen aránynál lehetséges, a stílusjegyek megőrzésére. A bemutató célja a viselet bemutatása, közkinccsé tétele és megmentése az utókor számára. A viselet kicsinyített mását Lászka Pálné készítette A gyűjteményt a vanyarci Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat pályázatok segítségével hozta létre.

Glatz Oszkár festő a Szinyei Merse Társaság tagja volt; 1935-ben Corvin-keresztet; 1952-ben Kossuth-díjat; 1953-ban kiváló művész elismerést kapott. A Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége társelnöke, a Budai Művészek Egyesületének tagja. 1914-1919 között a Képzőművészeti Főiskola ideiglenes, 1922-1923-ban szerződéses, 1923-tól rendes tanára. Életműve legnagyobb részét a falusi (bujáki) életet ábrázoló portrék, illetve zsánerképek alkotják. Népviseletbe öltözött, a közvetlenség igényével festett alakjait a nemzeti hagyomány jövőjéért aggódva alkotta meg. Képeit naturalista látásmód jellemzi, amely a kor polgári ízlésének felelt meg. A népi életmód és a népviselet iránt érzett elkötelezettségből – olykor szélsőségektől sem mentes – újságcikkeket írt, agitációs szónoklatokat, előadásokat tartott. 1935-ben Buják díszpolgárává választották.  A festőművész, aki közel 30 éven át festett Bujákon az itt készült munkáinak egy részét Bujáknak adományozta, melyek állandó kiállítás keretében tekinthetők meg.

A Bujáki népviselet a XIX. század végén a XX. század elején alakult ki, mostani hosszát az 1960-as, 70-es években nyerte el. A palóc folklórterülethez tartozik, azt szokták rá mondani, hogy több tekintetben is szélsőséges. Legfeltűnőbb darabja a térden felül érő ráncolt sok szoknya, ami nem volt mindig ilyen rövid. Az első és a második világháború idején még fél lábszárig ért, ezt követően kezdett rövidülni. Mostában mondják rá a szakemberek hogy Magyarország legrövidebb népviselete. Az 1980-as évekig hétköznap is hordott népviselet volt a faluban, ma már csak ünnepi alkalmakkor – egyházi ünnepeken, falu ünnepeken - viselik az emberek az ünnepi ruhás változatát az egészen pici lányoktól az idősebb asszonyokig. Általában 3-4 db keményített gyolcs alsóra 3 db tarka szoknyát, majd a legdíszesebb felső szoknyát veszik fel. A szoknyák elé az ún. szakácsot kötik fel. A jó időben a felső testen a félinget, majd a díszített pruszlikot viselik, télen a hosszú ujjas „zabkát” hordják „beliner” kendővel. A nyakukban 10-15 soros gyöngyöt tesznek, melynek sorai váltakoznak egyik sor fehér tejgyöngyből készült, másik sor fényes ezüst színű . A lányok haját a tarkójuknál egy ágba fonják, színes pántlikával díszítik. Ami kimondottan csak a bujáki ruhára jellemző, az a szoknyák alját díszítő nagy fodor.