Értékeink

Kulturális örökség

Hanák Kolos turisztikai öröksége

Hanák Kolos az 1873-ban megalakult Magyar Kárpát Egyesületnek is alapító tagja. 1886-tól
írásaival is népszerűsítette a Mátrát, majd 1887-ben megalapította a Kárpát Turistaegylet
Mátra Osztályát, a mai Magyarország első turistaegyletét. Javaslatára megalakult a Múzeumi
Bizottság, amely később megalapította a Mátra Múzeumot. Szervezte a fiatalok turizmusát, s
az ő irányításával készültek el az első jelzett utak is a Mátrában. Nevét ma a Hanák Kolos
Turistaegyesület, Sástó mellett egy kilátó, Gyöngyösön pedig egy róla elnevezett tér őrzi.
Napjainkban egy teljesítménytúra névadója is, melynek célállomása szülőfaluja,
Szurdokpüspöki. A túrát 1991 óta Szurdokpöspöki község támogatásával a Hanák Kolos
Turistaegyesület szervezi. A Hanák Kolos Turistaegyesület a hazai teljesítménytúrázás egyik
megalapítója. 1987-től szervezi a Mátrabérc Teljesítménytúrát, ami vonalvezetésében máig is
kuriózum a teljesítménytúrák között, ugyanis egy teljes hegységet, a Mátrát szeli keresztül, 55
km-en át, Siroktól Szurdokpüspökiig. 1991-től egy nagyon népszerű résztávja is „útjára
indult” a rendezvénynek, melyet az egyesület névadójáról, a mátrai turizmus megalapítójáról
neveztek el. A kékestetői rajt és a szurdokpüspöki cél között 36 km-t kell megtenni a
résztvevőknek. Ahogy a Mátrabérc túrának is, úgy a Hanák Kolos Túrának is rangja van a

teljesítménytúrázók táborában. A sok szintemelkedés, és a nagyon szoros szintidő miatt nagy
becsben van a teljesítést igazoló kitűző és oklevél. Átlagosan csak az indulók 75 százalékának
sikerül szintidőn belül teljesítenie. Ez a nagy próbatétel nemhogy riasztaná a sportturistákat,
hanem kihívásnak tekintik. Évről évre e két túrán átlagosan 1000-1000 ember vesz részt.
2017-ben egy belépő szintű túra is bővíti a rendezvény kínálatát: A Koncsúr Kör a Muzsla-
gerinc legszebb kilátópontjáról kapta a nevét. Bár csak 14 km a túra, de magába sűríti a
nógrádi-Mátra minden szépségét. Már az első évben több mint 600 indulója volt ennek a
résztávnak is. Szurdokpüspöki az elmúlt 30 évben sokat tett a túráért, annak fennmaradásáért,
fejlődéséért.

A régi maconkai népviselet

A maconkai népviselet rendkívül híres volt. A múlt század elejétől sűrűn megfordultak a
faluba érkező néprajzkutatók, helytörténészek, fotóművészek, akik kivétel nélkül igen
jelentősnek tartották a falu népviseletét. Többek között Borovszky Samu, Malonyay Dezső,
Dr. Gönyey Ébner Sándor, Balogh Rudolf, hogy csak a legismertebbeket említsük. De
visszajárt Maconkára kutatni Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, későbbi kulturális miniszter
és Bocsnyák Sándor néprajzkutató is.
A díszes maconkai fejkötő három részből áll. Kezdődik az alákötővel. Ez az alákötő széles
szalagforma fehér vászon, három széle fodrosan színes pántlikával van beszegve. E fodros
szalagocskák közé színes üveggyöngyöket fűznek. Ilyen alákötőt, ötöt köt fel a maconkai
menyecske. Az alákötőre illeszkedik a fejkötő. Ez sapka formájú dísztelen tok, igazi
rendeltetése az, hogy a nagy, tarka szalagból kötött bokrétát, a máslit tartsa, ami hátul üli meg
a fejet. Mindezekre kerül végül a csipke, betetőzése az egésznek. A csipke maga széles,
kemény szalagforma, aminek a széle keskeny, színes bodros szalagocskákkal van beszegve, a
szalag közepe pedig aranyszálakkal áttörve. Díszítése legtöbbször hálós rajzú, és a tetején
kicsi kokárdaszerű füle is van. Két szalag ereszkedik le; hosszan hátul, s ezeket a színes
szalagokat járás közben eleresztik. Van Maconkán olyan egyszerűsített fejkötő-forma is,

amiről elmarad az állkötő meg a csipke, az egész csak a fejkötő tokjából áll, ami persze
esetleg díszes, s erről lóg le a két szalag. Ezt suta fejkötőnek hívják.
A maconkai menyecske egyéb ruházata már nem annyira jellemző, mint a fejkötő, s alig üt el
a más palócsági asszonyviselettől. A leány viselete Maconkán alig különbözik a menyecske
viseletétől. A hajadon fejéről két fonott varkocsba lóg le a haj, által fonva a széles, tarka
selyemszalaggal. A köntös színe asszonyon, leányon csupa élet, ragyogás, a tarkázott piros,
meg a fehér legtöbb benne; a ék, a viola, a fekete szín már az öregeké.”

A diósjenői fehér hímzés

Az ország különböző vidékein található fehér hímzések közös sajátosságai mellett
szembetűnőek jellegzetességei. A fehérhímzések, éppen fehér mivoltuk miatt kevésbé
ismertek és kedveltek színpompás hímzéstermékeink mellett; fehér alapanyag, fehér fonál:
látszólag a kifejező eszközök szegénységét jelenti, ez az oka, hogy több hozzáértést, nagyobb
elmélyedést kíván, ha kellőképpen értékelni akarjuk. De éppen a diósjenői fehérhímzések
igazolják mennyi ötletességgel lehet a színek kikapcsolásával is a kétféle adottság mellett
páratlan gazdagságú változatot teremteni. Nincs szín, de van tónus; a zsubrikák áttörése, a
lyukacsok mélysége, az erősen alátöltött magashímzés tónusdifferenciákat, sőt plasztikai
hatást ad. Motívumaik laza, könnyed szerkezetűek, kizárólag növényi formák, alig-alig
stilizáltak: közvetlen környezetükből, a természetből ellesettek. A diósjenői hímzések
alapanyaga fehér „mull”, fonala fénytelen slingelőfonál. A legrégibb hímzéseik közt akadnak
egyszínű pirossal varrottak is, de – mint mondják – ez kiment a divatból, azóta csak fehérrel
dolgoznak. Lehet azért még találni elvétve olyanokat is, amin a piros-fehér vegyesen szerepel,
de ez inkább átmenetnek tekinthető. Legkedveltebb virágmotívumuk a gyöngyvirág, rózsa,
rózsabimbó, a fukszia, csoportos rózsa, nefelejcs, margaréta, „györgyina”, egészen egyszerű
folthatású levélforma, fogazott levél és „szőlőfej”. Évszámot, nevük kezdőbetűjét, vagy egész
nevüket is kiírják a kiskendők, halotti lepedők sarkába. A vállkendők és főre valók
hímzéstechnikája ritkábban egyezik meg a fent leírt kiskendőkével. Ezek szerint a régebbi,
úgynevezett „slinges és bekötéses” típusúak. Ez a második hímzésfajta nagyon hasonlít a
hövelyi (Rábaköz) fehérvarrottasokhoz. Rendkívül finom hatásúak, a csipkeöltésekben nagy
választékkal. Motívumban nem olyan gazdagok, mint a magashímzések, mert úgyszólván 3-4
féle virágornamens változatából állnak. Zsubrikáik mesterien szépek; egy-egy kendőn
négyféle szerepel, minden oldalon más és más.

Lyapuskás csepjec” és Viseleti Kendő Gyűjtemény

Galgaguta-Vanyarc-Bér népviseletéhez tartozó főkötő az ún. „lyapuskás csepjec” - ez az áll
alatt elől kapcsos vagy megkötős formában rögzíthető rajta két lapocskával (lyapuskával)
megvarrt főkötő mind a három faluban megtalálható több mint háromszáz éve. Az ún.
„lyapuska” – vagyis egymás mellett két téglalap alakú lapocska az evangélikus lelkészek ún.
luther-kabátján lévő fehér lapocskák másolata – azokat utánozva tették át a viseletbe, de csak
ebben a három faluban láthatjuk. Ez mindenképpen vallási hovatartozást hordozó
jellegzetesség is. Sem a megyében, sem országosan nincs ilyen. S hogy ez így alakult ki,
feltételezhetően annak is köszönhető, hogy ezen települések – a török hódoltság utáni időkben
ide települt evangélikus szlovák családokból álltak túlnyomó részt - és kezdetben közösen
jártak istentiszteletekre, együtt voltak, együtt hatott egymásra a viseletük is, sőt akár közös
gyökerekből is táplálkozhat. Először a vanyarciak és a bériek jártak egy helyre, Szirákra –
majd miután eljöttek onnan a vanyarciak - átmentek Gutára. A fáma szerint pedig azért jöttek
el a vanyarciak, mert a bériek a sziráki templomban egyszer a helyükre ültek. Ezért
megharagudtak és nem mentek oda többet. A bériek is szintén ilyen megfontolásból szakadtak
le a sziráki egyházközségről, mert az ő helyükre meg a szirákiak ültek egy sátoros ünnep
alkalmából – a bériek önállósították magukat, saját lelkészt fogadtak, templomot építettek.
Hivatalosan a vanyarciak anyaegyháza hosszú időn keresztül kezdetben a gutai volt. Egy idő
után a vanyarciak egyre többen lettek, többen, mint a gutaiak és az oda járó más települések
együttvéve. A gutaiak ezt tapasztalván egy nagyobb templom építését szorgalmazták, s
amikor a sok utánajárás, munka és anyagi áldozatok árán sikerült és megépült, a vanyarciak
közben úgy döntöttek, hogy leválnak az anyaegyházról, önállósítják magukat. Így ők is önálló
egyházközséggé alakultak, templomot építettek és saját lelkészük lett.
A teljes viselet a három településnél hatott egymásra, sok hasonló karakter jegyeket hordoz,
de megvannak az egyedi sajátos különbözőségek is mind a háromnál. A főkötőnél a
„lyapuska” viszont ott van a mai napig a XXI. században is mind a három faluban a hozzá
tartozó főkötőt, kontyot tartó és formázó szögletes fém fésűvel együtt. Igaz, már csak páran
hordják életvitelszerűen. A főkötőhöz mind a három településnél szorosan hozzá tartozik,
tartozott a kendő viselete, divatja. Galgagután-Vanyarcon-Béren hasonló volt ez is.
A több mint 150 db-os Galgagutai Viseleti Kendő Gyűjteményt a helyi Szlovák Nemzetiségi
Önkormányzat hozta létre a települési önkormányzat és az Országos Szlovák Önkormányzat
támogatásával, mely kiállítási anyag már vándorkiállításként is több helyen szerepelt. Ez a

kendő gyűjtemény ilyen formában egyedülálló, bár kendőkből sok hasonló van még máshol
is, de ilyen gyűjteményes formában csak a galgagutai létezik – melyhez csatlakozott később a
vanyarci és béri kollekció.

Cserhátsurány kastélyai

Jánossy kastély: 1602-ben épült reneszánsz-barokk stílusban a meglévő erőd helyére. Két
őstornya hétszögletű, ami Magyarországon csak a megmaradt minareteknél figyelhető meg.
Most magántulajdon.
Simonyi-kastély: XVIII. században épült a Simonyi családnak, barokk stílusban. Később a
Sréter családé. Tessedik Sámuel itt házitanító volt. Most óvoda.
Sréter Kiskastély: 1857-1867 között épült a Sréter családnak az államalapításig. 1930-től
Kreybig Lajos Kossuth díjas talajkutató lakta.

A nádújfalui fakazettás római katolikus templom és harangláb

Nádújfalu templomáról 1746-os canonica visitatio szólt először. Korábban Soós Imre szerint
1733-ban egy fából, gerendából összerótt, szalmával fedett kis kápolna volt a faluban hiányos
felszereléssel. Ezen a helyen egy újonnan épült templom áll Szent Kereszt felmagasztalásának
tiszteletére. A templomban jelenleg is látható festett táblákat 1746 októberében helyezhették
el. Oltára egy hordozható oltár, amelyen az iványi templomból áthozott képet helyezték el.
1767-re a templomban megépült a fából készült főoltár, szentségtartóval. Az északi oldalhoz
sekrestyét építettek, elkészült a kórus. 1811-ben már nem tudták megmondani a vizitáció
alkalmával, hogy mikor és ki építette azt a templomot, „aminek falai repedeztek”. Ez a
repedés egy rossz toldás eredménye. A templomot mintegy 5 méterrel meghosszabbították, s
ezt a falrészt nem kötötték az eredeti falsíkokhoz. Ekkorra, a templomban egy mellékoltárt is
építettek a „Fájdalmas Szűz Anya” tiszteletére. 1954-ben még láthatóak voltak a volutás
(csiga) díszítések az oromfalon, amit a különböző festést végző „mesterek” levertek. A
templom művészeti értékét kazettás mennyezete adja, melyet elkészítése 1746 óta nem
restauráltak. A kazettás mennyezet eredetileg 10 sorban elhelyezett 83 táblából állt. A táblák
száma az idők folyamán lecsökkent, mert a 20. század elején a kórus feletti két sort egyszerű
mázolt deszkatáblákra cserélték. Egy-egy táblán emberarcú hold és a magyar címer
ábrázolása látható. A táblák túlnyomó részén növényi motívumokat ábrázolt az ismeretlen
festő. A fatáblákon a festő tulipánt, szegfűt, rózsát, szívet, leveles ágakat, csigavonalakat
festett meg. Minden táblán más-más motívum található. A festett kazettákat faragott lécek
szegélyezik, a csomópontoknál négylevelű mintákkal. A kórus mellvédjét hét festett fatábla
díszíti. A szentélyt a hajótól félkörös diadalív választja el. A szentélyt boltozat fedi. A
harangokat egy zsindellyel fedett fatoronyba „harang-lábban” helyezték el. Ebben a
haranglábban két harang volt, melyet Egerben szenteltek fel 1804-ben.

A bujáki Szent Márton kultusz

Buják község mai plébániatemplomát herceg Esterházy Pál kegyúr építtette amely, 1757-re
készült el. A kegyúr az új templomba új oltárképeket is rendelt, közöttük a Szent Mártont és a
koldust ábrázoló főoltárképet. A nagyméretű olajfestményen szignó nem található, de minden
valószínűség szerint festője egy Dorfmeister tanítvány lehetett, aki ezzel a festménnyel igazi
remekművet alkotott, nemcsak pompás barokk megjelenésével, színeinek formáinak
gazdagságában, hanem ikonográfiájának többsíkú és kifejező tanító jellegében is. A festmény
közepét a klasszikus jelenet uralja Szent Márton életéből, amint köpenyét kettévágja. Jelenleg
a bujáki templom főoltárképe Magyarország legjelentősebb, legnagyobb és legszebb Szent
Mártont ábrázoló barokk oltárképe. Az oltárképet 2010-ben restaurálták a Szépművészeti
Múzeumban.

A bujáki Szent Márton tisztelet középkori eredetű, s ez a tisztelet folyamatosnak tűnik, hiszen
a XVII. és XVIII. századi vizitációk, mind Szent Mártont jelölik meg a templom
védőszentjeként. Ünnepét, minden évben novemberben tartják Bujákon, 2016-ban volt a
Szent Márton év zárása, születésének 1700. évfordulóján.
«Az ünnepi szentmiséről a búcsús körmenetben, a templom falai közül kilépve, Isten
kegyelmébe ajánljuk falunkat, búcsús szándékunkért imádkozunk».
Márton napkor, a “vendégséget” a faluban ma is tartják a családok. A templomkertnél lévő
Szent Márton szobor, amely egy helyi fafaragó Bangó Béla alkotása, védőszentként őrt áll a
templomnál, vigyázza a falut.

Vadkerti népviselet

Az érsekvadkerti népviselet fontos darabja a pruszlik, ami legtöbbször a szoknya anyagával
megegyező színű. A hosszú ujjú blúzkát ugyanebből az anyagból készítették, elejét gazdag
csipkével díszítették. A szoknya anyaga az alkalomhoz illően lett megválasztva. A hétköznapi
viselet karton és flokon anyagból lett varrva. Az ünnepi viselet a brokát szoknya, pruszlik, a
szalaggal díszített főkötő volt. A vasárnapi Litániára kasmir ruhában mentek. Első pénteken a
bálba flokonból készült öltözetet vettek a fiatal asszonyok, lányok. Mindezekhez fehér
harisnyát húztak és „panglis” cipőben jártak. A kalászos lányok mintás barhent anyagból,
alján bársony szegéllyel, varrott ruhát viseltek. Az ünnepi viselet a brokát szoknya, pruszlik, a
szalaggal díszített fekete főkötő volt. A fehér kötényt brokátból varrták, apró ráncokra rakva.
Legalsó szoknyaként viselték a pendelyt, melyet a széles gallérú szoknya követett, ennek az
volt a szerepe, hogy tartsa a többi ruhát. Ezt 2-3 alszoknya követte, melyek fehér gyolcsból
készültek. Felül a fölállós ing melyet régen „perge” anyagból varrtak (ma fehér brokátból) és
szalaggal díszítették. Az ing fölé került a pruszlik, melynek hátát „síkkal” és
„pillangóval”díszítették, ékesítették. A brokát szoknya elé fehér kötényt tettek, melyet 3 cm-
re raktak le. Fejükön „féketőt” hordtak, mely a szoknyához illő színben lett elkészítve.

Nemti palóc viselet

Ismereteink szerint ez a népviselet 1850 körül alakult ki. A jelenleg is egyes hagyományőrzők
birtokában lévő ruhadarabok között kb. százévesek is vannak. Jellegzetes az aranycsipke-
főkötő, mely több részből áll. A kétfelé választott, befelé sodort, majd kontyba felfogott hajra
kemény papírkontyot tesznek, s kisféketővel rögzítik. Soronként kerülnek rá a következők:
singolás, tökmagos-gyöngyös alókötő, 3-4 sor gyöngyös alókötő, csipkéből készült bodor,
majd a díszes, ráncolt fékető, s legvégül az aranycsipke, melyet hátul zsuborinka szalaggal
kötöttek össze, s majdnem a szoknyáig érő hímzett szalag lóg róla. Az aranycsipkét csak
ünnepek alkalmával, az első gyerek születéséig illett hordani. Ezt váltotta fel a bodros főkötő,
majd az idősebbeknek a kendős viselet. A ruházat többi része a kézzel singolt ingváll, rajta a

rojtos selyem vagy kázsmérkendő, melynek összehajtott részén tökmagos-gyöngyös nyakazó
van két sor singolásba foglalva. A szoknya leszedett kázsmér, vékony szövet vagy selyem,
alján singolással, egy-két sor csipkével, színes szalaggal díszítve. A ganga szintén kézzel
singolt vagy kalodás, két szél vászonnal, készült, alattuk 3-4-5 fehér leszedett singolt szélű
alsószoknyával. A viselethez fehér harisnyát és spanglis cipőt vagy csizmát viseltek, s a
nyakba többsoros galárizst tettek.

Palóc frentő

100 évvel ezelőtt lakodalmak, ünnepek kedvelt süteménye volt. Ma leginkább gulyás, illetve
bablevesek után fogyasztják.
Hozzávalók: liszt, áttört főtt burgonya, cukor, só, zsír, tej, tojás, élesztő.
Ezekből kelt tésztát készítünk, kicsit sűrűbbet, mint a fánk. Körülbelül 1 órán át kelesztjük,
hogy a háromszorosára dagadjon. Ha megkelt, asztalra borítjuk és óvatosan, mint a fánkot
kinyújtjuk. Kanállal a lekvárt ráhelyezzük, és a szélét ráfordítjuk, hogy a lekvárt takarja, majd
pohárral kiszaggatjuk.
Tepsibe téve megsütjük. A készre sült frentőket szűrőbe téve langyos vízzel megöntjük, majd
darált cukros mákba, dióba forgatjuk

Honfoglalás kori övveret (Karancslapujtő)

1939-ben kerültek napvilágra a Bocsárlapujtőbe beolvadt Karancsapátfalva területéről
származó honfoglaláskori leletek. A Nyárvas-dűlőn feltárt négy sír egyikében találták meg a
széles övre való, díszes, ezüstből aranyozva készült veretsort. Dienes István, régész a Nemzeti
Múzeumnak ajándékozta. A honfoglalás millecentenáriumára a Magyar Nemzeti Múzeumban
1996-ban rendezett kiállításon is látható volt. A honfoglalás 1100. évfordulójára kibocsátott
20.000 Ft-os arany emlékérem elülső oldalát félkörben ez a karancslapujtői díszöv, övveret
sora díszíti.

A rimóci rezesbanda hagyományteremtő tevékenysége

A rimóci rezesbanda nagy múltú hangszeres együttes, amely 1922-ben alakult. A megalakulás idején a drága hangszereket a község elöljáróinak erkölcsi támogatásával, bankkölcsönből vásárolták. A hangszerek közös tulajdonban maradtak, a hitelt pedig az első éves muzsikálásából szerzett pénzzel törlesztették. A banda tagjai fizikai munkások voltak, különböző ipari és mezőgazdasági munkákat végeztek. A rezesbanda tagjának lenni már a kezdet kezdetétől, de a két világháború között is rangot és megtiszteltetést jelentett. A tagokat nem is annyira a mellékes pénzkereset lehetősége, mint inkább a zenélésben való részvétel öröme csábította. A banda korábban is, de napjainkban is elmaradhatatlan résztvevője a falu ünnepi megmozdulásainak: ünnepi köszöntéseknek, felvonulásoknak. Régen a lakodalmaknak is ők voltak a legtöbbször hívott zenészei. Az együttes alakulásának idején Rimócon elsősorban a csárdásra volt igény. Szinte lehetetlen felsorolni, mely településeken szerepeltek nagy sikerrel. A zenekar, annak elkötelezett tagjai nagyon fontos szerepet töltenek be Rimóc, valamint Nógrád megye hagyományainak ápolásában, megőzésében.

Varsány közösségi élete és a túrós lepény készítés hagyományainak éltetése

Varsány 1628 fős falu a Cserhát erdőkkel, legelőkkel, szántókkal ékesített dombjai között. A település első írásos említése 1219-ből származik. Az évszázadok alatt fennmaradt az ófalurész jellegzetes fésűs telekelrendezése. A faluhoz közel található a Tábpusztai-horgásztó, emellett a település nagykiterjedésű, vadászható erdőkkel büszkélkedhet.

Nyertes pályázataiknak köszönhetően korábban megújult a Közösségi Ház, idén pedig az Önkormányzati Hivatal és az Egészségügyi Központ épületét modernizálták, hőszigetelték. Az Iskola 2020 program keretében járási iskola kerül kialakításra a településen. Utakat, járdákat, parkolókat, buszvárókat, vízelvezető árkokat, parkosított köztereket építettek és újítottak fel. Megújult a római katolikus templom, a volt pártház épületét Hagyományőrzők Házává alakították. A közmunkaprogram keretében varroda és varróműhely létesült, valamint feldolgozóüzemet alakítottak ki, ahol helyi zöldséget és gyümölcsöt tartósítanak. A közfoglalkoztatás terén elért eredményeikért belügyminiszteri dicséretben, a Virágos Magyarországért versenyen Arany Rózsa-díjban, míg 2018-ban falumegújítási díjban részesültek. Folyamatos kapcsolatot tartanak fenn erdélyi, felvidéki, délvidéki és lengyel testvértelepüléseikkel. Számtalan kulturális és néprajzi értékkel büszkélkedhetnek. Azok közé a ritka települések közé tartoznak, ahol még élő a népviselet, és ápolják a hagyományokat. Az év folyamán fesztiválokat rendeznek, melyeket ma már több ezer ember látogat. Fő rendezvényük a Lepényfesztivál, ahol többféle ízesítésű, kemencében sült lepényt kóstolhatnak az idelátogatók.

Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat

A Palócföld című kulturális, irodalmi-művészeti-közéleti folyóiratot 1954-ben alapította a Hazafias Népfront, valamint a Társadalmi és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezete. A 64 éve folyamatosan megjelenő lap – alapításától kezdve – Nógrád meghatározó periodikája. A mindenkori szerkesztőség értékmegőrző, értékteremtő, tehetséggondozó tevékenysége Nógrád szellemi örökségének egyik meghatározó elemét jelenti. A helyi értelmiség egyetlen – méltó színvonalú, a közízlést formáló, országos ismertségű – fóruma, egyúttal helytörténeti kordokumentum. Jellegéből fakadóan elsősorban irodalmi műhely, amelyhez számos – azóta ismertté vált – szerző neve kötődik. Gondozója a Palócföld Könyvek című sorozatnak. A kiadott könyvek szerzői többségében Nógrád megyéhez kötődnek. A folyóirat alapító és fenntartó jogait 1989-től Nógrád Megye Önkormányzata, 2013-tól Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata gyakorolja. A lap főszerkesztője volt többek között Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, Praznovszky Mihály Mikszáth-kutató és Pál József költő, író. A lap jelenlegi főszerkesztője dr. Gréczi-Zsoldos Enikő. A lap kiadója jelenleg a Balassi Bálint Megyei Könyvtár. A Palócföld című folyóiratnak különös értéket ad, hogy átvészelte az elmúlt évtizedek viharait, miközben számos – hasonló kvalitású – vidéki folyóirat szűnt meg és veszítette el értékőrző funkcióját. A Palócföld című folyóirat Nógrád megye szellemi örökségének kiemelkedően fontos eleme.

Szurdokpüspöki monográfiái Poschné Valus Piroska gyűjtése alapján

Egy bármely közösség életét bemutató gyűjtemény esetén a legfontosabb értékelő elv a hitelesség kérdése. Valóban olyan-e, illetőleg olyan volt-e az a közösség, mint amilyennek a négy kötet alapján látjuk. Poschné Valus Piroska négy kötetét átolvasva megjelenik előttünk majd száz év története. Alapvető vonása e gyűjteménynek a személyesség: az egyes szám első személyben elhangzott, s ilyen formán lejegyzett vallomásokból összeáll a helység mikro történelme: a fiatalkor, a szegénységgel való küzdelem, a háború, majd a konszolidáció évei. Mindezt újszerű módon szemléltetik a fényképek, amelyeket az első kötet megjelenése után a falu lakói ajánlottak fel közlésre (ezek adják a második kötet tartalmát). Általuk egészen a kilencvenes évek elejéig nyomon követhető a falu élete. Ezt egészítik ki a harmadik és negyedik kötet énekei, a világi énekek, dalok (harmadik kötet) és az egyházi énekek kötete (negyedik kötet). Eredetüket tekintve ezek az énekek vegyesek: a harmadik kötetben eredeti népdalok mellett bőven találunk műdalokat, de az egyházi énekek között is vannak gregorián eredetűektől elkezdve a klasszikus egyházi énekeken át a huszadik század végén létrejött énekek is. Ez az eklektikusság azonban nem zavaró. Noha nem egyneműek a dalok, de pontosan a heterogenitás, ami az adott közösséget e téren jellemzi: a népi használat és gyakorlat elfogadja, kultúrájába építi, mindennapossá teszi őket.